Minél inkább eltöprengek az életen, annál gyakrabban arra a szilárd meggyőződésre lyukadok ki, hogy a modern Emberiség legnagyobb átka és kellemetlensége a feledékenység. Mint valamiféle kóros betegség, úgy szivárog át valamennyi ember lényén és tettén a feledékenység. Egyénenként és kollektíve, történelmileg és kulturálisan, megbabonáz bennünket a feledékenység.
Nem csupán a múltunkról feledkezünk meg, hanem a jelenben elfoglalt helyünkről és a jövő iránti felelősségünkről is. Személyes szinten a tudatunk egóra alapozott állapotának az a küldetése, hogy a feledékenység állapotában tartson bennünket, hogy megszakítsa az összekapcsolódást lényünk egészével, valamint az univerzális tudatossággal és az életfonallal.
Egy kollektív szinten pedig ezt a feledékenységet állandósítják és újra meg újra megerősítik a társadalmi és kulturális eszközök – főként azáltal, hogy belerévedünk az öntudatlan fogyasztásösztönzés, a hiteltelen életstílus és a materiális gondolkodás keltette valóságba.
Ennek a fényesebb oldala, hogy mindnyájunknak megvan az esélye arra, hogy emlékezzünk, s összekapcsoljuk magunkat önmagunkkal és általában az univerzummal. Az emlékezés ereje áll az önfelfedezéshez és az önmegvalósításhoz vezető spirituális ösvény középpontjában.
Íme, egy lista azokról a dolgokról, amelyeket véleményem szerint elfelejtettünk, illetőleg ami fontosabb, hogy olyan dolgokról szól, amelyekre emlékeznünk kellene:
-
Megfeledkeztünk a természet világában elfoglalt helyünkről
Az elmúlt néhány száz évben elkülönültünk a természettől. Kizsákmányoltuk, pusztítottuk, feléltük azt és kísérletet tettünk a természet legyőzésére öntelt örültségünk mohóságát csillapítandó. Megpróbáltuk eltávolítani magunkat a természetes életciklusból. Megfeledkeztünk arról, hogyan hallgathatjuk és érthetjük meg a föld természetes ritmusait és ciklusait, annak jeleit és nyelveit. Elfelejtettünk a természet ösvényének követését, valamint a természettel való harmonikus együttélését.
-
Megfeledkeztünk az élettel és a kozmosszal való kapcsolatunkról
Miután eltávolítottuk magunkat a természettől, elfelejtettük, hogy mélyen össze vagyunk kapcsolva a természettel és a világegyetemmel. A „civilizáció” határövezetében élő törzsek némelyike, valamint azok, akik még mindig követik az ősi utakat, mély tisztelettel és megbecsüléssel őrizték meg ezt a kapcsolatot. Mi, ezzel szemben belecsepegtettünk egy olyan elszigetelődési érzést, amely kizökkent bennünket az egyensúlyból és rossz közérzetben tart. Elfelejtettük, hogy milyen módon álltunk kapcsolatban és összefonódva egy finom és gyönyörű „tánccal”.
-
Megfeledkeztünk az ősi bölcsességről
Megfeledkeztünk az ősi bölcsességről. Elménk ésszerűsítése által történő tudásnyerés nyomdokain haladva, elfelejtettük a szívünk nyitottsága révén szerezhető bölcsességet. Megkoptak azokról az ősi történetekről és népi bölcsességekről szóló emlékeink, amelyekhez a világegyetemmel harmóniában élő ókori látóktól és bölcsektől örököltünk meg.
Neked mi a véleményed ?